Egy magyar horgász

"1988-89-től minden kulcspozíció, vagyon, erőszakszervezet, média stb. birtokában - a volt kommunisták voltak abban a helyzetben, hogy az ún. (spontán) privatizáció révén eladják az országot. Ezek után az elődeink, az apáink/anyáink és a mi magunk által előállított javak zömét hatalmas júdáspénzért kiárusították a külföldi rablóprivatizátor hiénáknak (jól fizető menedzserállások „risztelése”, stb. fejében) És ezt a pénzvilág által is megzsarolt, erőtlen MDF hagyta… A gátlástalan külföldi rablóprivatizátorok (az új tulajdonosok) a nemzeti javainkat kiárusító „elvtársakat” tették meg menedzsernek (igazgatónak), helytartónak a privatizált (ellopott) üzemek, gyárak, cégek, intézmények, tsz-ek stb. élére. A párttitkár, a munkásőr stb. lett a jó szakember a kapitalizmusban. A kiárusítás mellett

megmaradt vagyont pedig saját maguk rabolták el az elvtársak. Mégpedig privatizációs, olajmaffiás, gabonamaffiás, bankkirablásos (Posta-bank, Agro-bank stb.) és egyéb más, „lehet, hogy nem erkölcsös, de törvényes” technikákkal , a gyarmati lét peremére taszították az országot. Ráadásul nélkülük – azaz a vörösbolsevizmus, majd a liberálkapitalizmus nélkül – ma is kb. ott tartanánk, ahol Ausztria (azaz a Nyugathoz viszonyítva ott, ahol 1945 előtt)." Itt ne hivatkozzunk külföldre és ne mutogassunk másokra, mert a felelősség a mienk, magyarnak mondott emberek játszották át idegen kezekbe a nemzeti vagyon 90,1%-át! "Vajon hány nem túl jól működő vállalat kerülte el a csődöt vagy az átszervezést – sőt nőtt nagyobbra – azáltal, hogy némi kenőpénz fejében kapott némi zsíros megrendelést az államtól? Ezt a pénzt természetesen könnyen lehet, hogy jórészt a megrendelés teljesítésére fordították – ugyanakkor ha a tendert megnyerő vállalat komoly hatékonysági gondokkal küzdött, valószínűleg sokkal több erőforrást fordított a céljai megvalósítására, mint azt a ténylegesen legversenyképesebb vetélytársa tette volna. Vajon hány vállalat lehet, ami a privatizáció során haveri, de nem hozzáértő tulajdonosok kezébe került? A rendszerváltásból meggazdagodottak egy nem jelentéktelen része mára - ha nem jutott újabb állami pénzekhez - eltűnt a süllyesztőben, kezük nyomát

lezüllesztett, csődbe ment gyárak, vállalatok viselik magukon. Vajon hány olyan tender lehet, ami érdeklődés híján meg sem valósult volna, ha nem akarja az amúgy nem túl fontos beszerzés néhány százalékát zsebre tenni valaki? Vajon az állami szférában hány tehetségtelen vezető tarthatja meg azért a pozícióját, mert jó szocialistaként / igaz magyarként / hű liberálisként olykor-olykor csorgat egy kicsit a pártkasszába is, vagy csak egyszerűen hajlandó a pozíciójából ideológiailag támogatni kedvenc pártját? És vajon hány, az államból élő tisztviselő védheti körömszakadtáig a maga szemétdombját, esetleg szükségtelen pozícióját csak azért, mert a jelenlegi viszonyokat jól kiismerve szép megélhetést tud biztosítani a családjának, egy új rendszerben pedig meg kellene elégednie a rongyos fizetésével? A korrupcióval – közgazdasági értelemben – nem az a fő gond, hogy a jövedelmek az államéból egy gazember zsebébe vándorolnak, hanem hogy a piacgazdasági modell alapvető mozgatórugói ellen dolgozik: a hatékony, tehetséges szereplők helyett azokat hozza helyzetbe, akik egy más mérce alapján bizonyulnak a legsikeresebbnek. Így a gazdasági evolúcióban nem a legjobbak, hanem a legjobb kapcsolatokkal rendelkezők kerülnek több jövedelem fölött rendelkezést biztosító kulcspozíciókba, ráadásul ilyen környezetben az egyes szereplők is inkább ezen a téren igyekeznek fejleszteni magukat."