Egy magyar horgász

Nyár dereka, hajnali öt óra. Nagyon meleg lesz ma. Állok a kikötőben és nézem, hogyan tűnik el egyik csónak a másik után a vastag párába burkolózott vízen. Nem sietek, valahogy ma nincs kedvem az össznépi pecához. Egyre többször fordul elő ez velem. Talán már nem hajt annyira a birtoklási vágy, inkább a természethez fordulok. Átvillan rajtam a megszokott forgatókönyv, „na mire jött”, „hányadik”, „az kicsi” és egyéb horgásztudást és szerencsét rangsoroló beszólás, olyan emberektől akik nem horgászni, hanem halért járnak ide. Vágyom a csendre. Hirtelen elhatározom magam, és szépen visszapakolok a mindent a kocsiba, csodálkozó tekintetektől kísérve. Pár perc és a nagy völgyzáró gát kis kifolyójának partján haladok. Ide már az evezők nyikorgása és az autók moraja sem hangzik el. Csak a lezúduló víz hangja, mely a zsilip túlfolyójából hullik beton medrébe, hogy megkezdje pataknyi életét. A kifolyó alig pár méter széles, majd a betonvályúból kiszaladva még keskenyebb, kanyargós „vadonnal” körbevett eredeti patakmederben 

---

csordogál. Közel s távol egy lélek sincs a lassan szétoszló reggeli párában. Nem bánom, enyém a víz! Tavi horgász számára kihívás ez a kis patak. Itt cserkelni kell, gondolkodni, ráérezni, itt bele kell látni a halak lelkivilágába. Már-már ősi vadászösztönöm bújik ki belőlem, ahogy osonok a parti bokrok takarásában. Örömpeca ez, nem vitás. Magamat parti fűznek álcázva megállok, és zsebkendőnyi tisztásba ejtem egy szem csemegekukoricával csalizott horgomat. A művelet nem egyszerű a túlburjánzott hínár és moszat rengetegben, de egy vízre hajló nádszál mely keresztben fekszik a sodrással, segítségemre siet. Úszóm szépen nekifeszül alkalmi segédeszközömnek, és meg-meghajolva várja az előkelő vendégeket. Mozgolódás a túlparton, egy kolléga a nádfüggönybe burkolózva ejteget spiccbotjával, alig észrevehető. De az rögtön látszik, hasonszőrű „lopakodó” horgász. Kölcsönös gyors fejbiccentéssel üdvözöljük egymást. Itt nincs helye hangos bratyizásnak, öblös köszönéseknek itt kérem vadászat folyik. Úszómra visszapillantva amaz a folyással szemben araszolgat pár milliméternyit megmerülve. Bátortalanul emelem meg pálcámat, ám az keményen visszarúg. 

---

Fárasztásra igazán nem számítottam a fél négyzetméternyi helyen, így más lehetőségem nem lévén, felszínre parancsolom ellenfelem. Meglepődésünk kölcsönös. A kilós forma amúr nem érti mi van, én meg nem akarom elhinni, hogy mit keres itt őkelme a maximum tenyeres kárászok között. Még pár fröcskölős kitörés, de hamar fűre terítem a prédát. Szép, egészséges kis vadóc. Most jövök azonban rá, hogy haltartó szákom az autóban maradt, csak az előző őszről ottmaradt szájbilincs lapul vödröm alján. Rögtön le is szidom magam a szentségtörő gondolatért. Ránézek tátogó halamra és egy gyengéd kézmozdulattal visszacsúsztatom éltető elemébe. Kapok egy arcon fröcskölős integetést. Megérdemeltem. Felnézek, de a kollega sehol, talán megzavarta a kis felfordulás, pedig búcsút intettem volna neki. Boldog és elégedett vagyok. Jobban örülök ennek az egyetlen kis amúrnak, mint a nyári nagy pontyoknak. Újra csaliznák, de érzem ennyi elég is mára. Meleg van és amúgy is szétugrottak a halak, győzködöm magam. Úgy tűnik sikerrel, mert a következő mozdulattal már a botot húzom szét. Visszafelé az autóhoz már a családon és az ebéden jár az eszem. Nem találkozom senkivel csak a nádas-bokros susog nekem viszlátot.